Aki egyszer is látta a CBC-n a Hockey Night in Canadában a Coach’s Cornert az elmúlt 25 évben, vagy legalább elcsípte a Sport1-en az eredeti képet valaha, biztosan emlékszik arra a leginkább hirtelen megőszült papagájra hasonlító figurára, aki leginkább folyamatosan dühöng és/vagy okoskodik, miközben leginkább keresetlen megjegyzéseket tesz kollégájára, Ron MacLeanre, akinek leginkább az a szerepe, hogy ezt tűrje. Na, az ősz papagáj az egyik/a leghíresebb kanadai tévés személyiség, a neve Don Cherry.
Don Cherry. Az ember, aki mindent tud a hokiról. Meg minden másról. Mindent. Amit Don Cherry mégsem tud, azt azért nem tudja, mert az nem is úgy van, ahogy van, hanem úgy van, ahogy Don Cherry tudja. Chuck Norris egyszer megtámadta Don Cherryt, de nem tudta neki megmondani, hogy az 1994-es kupadöntő hetedik meccsén Nathan LaFayette vagy Gerald Diduck lőtte azt a kapuvasat, amellyel nyerhetett volna a Canucks, úgyhogy szégyenszemre elkullogott. Ilyen ember Don Cherry.
(Ha valaki szembetalálkozna Don Cherryvel, megmondhatja neki, hogy a videó tanúsága szerint LaFayette volt. Egyébként Martin Gelinas is helyes válasz lett volna.)
Don Cherry az az ember, akivel tudálékosságban minden igyekezetük ellenére (lásd az előző bekezdést, például) a Szuszpenzor szerzői sem tudják felvenni a versenyt. Bármiről is legyen szó, Don Cherry két éve megmondta, és ezt nem is mulasztja el az orrunk alá dörgölni. A keményített galléros orákulum nemrég külön műsorblokkot szentelt például annak, hogy ő előre tudta, hogy Kyle Wellwoodot Sundinnal és Tuckerrel kell egy sorban játszatni, és egyből minden rendben lesz Torontóban. Meg egyébként is.
A szorgalmas olvasók nyilván megnézték a fenti videót is, és legalább három különböző színű bűnronda öltönyt és hozzá nem illő díszzsebkendőt számoltak össze. Nem véletlenül. Don Cherry bűnlajstromán ugyanis előkelő helyet foglalnak el a ruhái. Don Cherry tudniillik tökéletesen kortalanul öltözködik: olyan öltönyöket hord, amelyek az elmúlt 500 évben egyetlen másodpercig sem voltak divatban. Elég arra a csodára vetni egy pillantást, amiben ezen a videón vonul majd be a jégre kb. két és fél percnél.
Don Cherry ráadásul, ahhoz képest, hogy kanadai, akkora soviniszta redneck, mint egy Dick Cheneybe oltott Kid Rockba oltott Jimbo a South Parkból. Szerelmes a hetvenes évek hokijába (az életútja alapján, lásd lejjebb, ez mondjuk nem csoda), jobban értékeli a keménységet, mint Michelle Wild, és ugyanúgy tud kendőzetlenül furkó lenni anélkül, hogy ütemet veszítene egy pillanatra is, mint egy másnapos és kávétúladagolásos Havas Henrik a Mokkában hétfő reggel.
De kicsoda ez a Don Cherry tulajdonképpen, és miért csüng akkor az ajakán fél Kanada, ha egyszer ekkora egy díszgyökérről van szó?
Kezdjük az elején. Don Cherry alapjáraton egy nem különösebben jó hátvéd volt, 16 évig játszott az AHL-ben, ami pedig NHL-karrierjét illeti, azt nem bonyolult összefoglalni: mindössze az 1955-ös playoffban játszott egy meccset, azon se csinált semmit. „Gyerekkoromban mindig azt kértem a Jóistentől, hogy jégkorongozó lehessek, de az NHL-t elfelejtettem megemlíteni” – mondta erről állatira frappánsan egyszer.
Játékoskarrierje befejeztével autókereskedői és építőmunkási kitérőt követően beállt a kispad mögé, jóval nagyobb sikerrel. A Rochester Americansnál az év AHL-edzője lett, onnan csábította el a Boston. A Bruinsszal háromszor nyert divíziót és kétszer (1977-ben és 1978-ban) bukta el a nagydöntőt a Montreal ellen. Közben eladta „a legendás” Phil Espositót New Yorkba, amit csak azért jegyzünk meg, hogy a következő, a Szeszélyes Évszakok legszebb, klasszikus pillanatait idéző jelenetet megoszthassuk Tisztelt Mindnyájukkal, próbálják maguk elé képzelni a tökéletes hatás kedvéért. (Ja, kötelező megvenni Antal Imre Best of-DVD-jét, már csak azért is, mert némileg szórakoztató, hogy a Magyar Királyiban két sz-szel írják azt, hogy szórakoztató.)
Tehát.
Az ablak - kabarétréfa
Don Cherry, a féltékeny férj (játssza: Balázs Péter): – (szigorúan) Gyere be egy kicsit az irodámba, Phil!
Phil Esposito, a kikapós feleség (túljátssza: Csala Zsuzsa): – (incselkedve) Na de Károly, úgyértem Don, milyen huncutság jár megint a fejedben?
DC: – (a Balázs Pétertől telhető legnagyobb szigorúsággal) Drágám, őszintén meg kell mondjam neked, elcseréltelek.
PE: – (összecsapja a kezét és csalazsuzsásan felsikolt) Jaaaaaaaaaaj, Károoooly, csak neeeeem? És hová?
DC: – (zavartan) Hát… izé…
PE: – (affektálva) Csak azt ne mondd, hogy New Yorkba, mert kiugrom az ablakon!
(Bobby, a szerencsétlen kisember és segédedző (játssza: természetesen Antal Imre) a nyugdíjas közönség vastapsa közepette belép, és finoman kikacsint a nézőkre. Óriási kacajhullám.)
DC: – (ravaszul forgatva szemeit) Bobby!
Bobby, a szerencsétlen kisember és segédedző: – (szerényen, de persze mulatságosan, poént feladó arccal) Igen, uram?
DC: – (rátromfolva) Nyisd ki az ablakot!
(Meghajlás, dörgő tapsvihar. Snitt, Antal Imre már öltönyben ül a kanapén.)
Antal Imre: – Eljött az ideje, hogy koszorús költőnk, Nyomasek Bobó örökbecsű sorait is idézzem:
„Esposito lova búsan néz Don Cherry ablakára:
Nem akart New Yorkba menni, hol magas az – abrak ára.”
(Hatalmas konzervnevetés, szűnni nem akaró tapsorkán.)
Na, mielőtt Kató néni is megjelenne, térjünk vissza Don Cherryhez. Don Cherry az év edzője lett 1976-ban, de a Stanley csak nem akart összejönni. Bostoni évei alatt végig sokat veszekedett Harry Sinden tulajdonossal, aki végül 1979-ben tette ki a remek szakembert, miután egyhuzamban harmadszor kaptak ki a playoffban a Canadienstől, ezúttal az elődöntőben. Nem is akárhogy: a hetedik meccsen szűk két perccel a vége előtt még a Bruins vezetett, de rosszul cseréltek, a megítélt emberelőnyből kiegyenlített, majd a hosszabbításban nyert is a Habs, Cherrynek pedig mennie kellett. A Colorado Rockies egyből lecsapott rá, ő pedig egy évvel később nemes bosszút állt korábbi kenyéradóin. A Rockies–Bruins meccsen már csak egy perc volt hátra, amikor csapata vezetésénél Don Cherry kikérte az idejét, de taktikai utasítások helyett hatvan másodpercen keresztül autogramokat osztogatott, némileg felhergelve a bostoniakat. Persze csakhamar Coloradóban is összeveszett Ray Miron általános menedzserrel (meg a csapat is bűnrossz volt, és tökutolsóként végzett), úgyhogy ki is vágták a két évvel később New Jerseybe költöző brigádtól, amely egyébként egyesek szerint soha nem hagyta volna el Denvert, ha Cherry marad, a franchise történetének egyetlen kicsit is színes periódusa ugyanis épp emberünk ottléte volt.
Ezután jött a Hockey Night In Canada, ahol Cherry végre többé-kevésbé kontrollálatlanul oszthatja az észt immár több mint 25 éve. Az első harmad utáni szünetre időzített műsorblokkjában, a Coach’s Cornerben ez a kiváló férfiú hosszasan élteti a bunyót és a férfias küzdelmet, és megadja mindenkinek a magáét a róla rosszat író kritikusoktól kezdve azokig a játékosokig, akik nem átallanak plexit viselni a sisakjukon. „Ezek nagyrészt európaiak meg franciák” – jelentette ki egyszer, mire az angol-francia békés együttélésre enyhén szólva kényes csigazabáló köcsögök és a multikulturalista hippicsürhe rögtön a torkának is ugrottak, így aztán a CBC jó két évig csak hét másodperces késleltetéssel adta le a Coach’s Cornert, hogy időben elhallgattathassa a hisztis öregembert, ha az megint elragadtatná magát.
És hogy miért olyan baromi népszerű mégis ez az ellenszenves majom? Nos. Egyrészt kurvára ért a hokihoz. A vén fószernek tízből kilencszer igaza van, hogy rohadna meg, bár az is igaz, mélyen szakmai kérdéseket ritkán feszeget. Helyette az eredeti, hamisítatlan Dopeman-féle becsületkódexből, a sport íratlan szabályaiból vezeti le mindent a jégen végrehajtott cselekedet (legyen az bunyó, egy ütközés, egy műesés vagy csak egy apró gesztus) értékét, mint igazi lovagkori maradvány. (Nem csoda ez sem, kanadai lovaskatona volt az apja.) Ráadásul bármekkora suttyóság is jut épp eszébe, mindig kendőzetlenül elmondja a véleményét, ami a lassan önnön politikai korrektségébe fulladó észak-amerikai társadalomban nem kis dolog perpillanat. Emellett annyira szerelmes a hazájába (és ennek minden adandó alkalommal szintén hangot ad), hogy hozzá képest Koltay Gábor meg Nemeskürty István egy (két) utolsó kozmopolita szabadkőművesnek számít, ami valahol mélyen még az ontarioi SZDSZ-iroda titkárának is szimpatikus, bár nyilván az illető lenne az első, aki ezt letagadja. Ron MacLeannel előadott meghökkentő és gondolatébresztő „Jó rendőr, rossz rendőr”-párosai (a műsorai, magyarul) pedig még szórakoztatóak is.
Utolsó kommentek