Azon elmélkedni, hogy a Boston Bruins történetében Ray Bourque vagy Bobby Orr volt-e a legnagyobb hátvéd, olyan, mint azon molyolni, hogy most akkor Nikki Sixx vagy Tommy Lee volt-e a coolabb arc a Mötley Crüe-ban. Nincs sok értelme, mert mindkettő nagy ász ugyan, de azért van, ami eldöntse a vitát: Tommy lenyomta Nikkit azzal, hogy ő a fénykorában lévő Pamela Andersont is dugta a baywatchos időkben, ami valljuk be, megsüvegelendő teljesítmény, míg Nikkinek csak az ugyanitt mellékszereplő Donna D’Errico jutott. Ugyanígy Bobby is többet tud Raynél annyival, hogy nem csak a legjobb védő volt a maga korában (mégiscsak nyolc Norrist nyert zsinórban), hanem nagyjából egymaga változtatta meg azt, amit a bekkekről manapság is gondolni illik az NHL-ben. Persze próbálkoztak a vesztesek is: Sixx egyszer két csík között felszívott egy sor hangyát is az orrába, Bourque meg elment Coloradóba kupát nyerni, de az efféle gusztustalankodással nem lehet megütni az igazi királyokat.
Natehát, Orr. Ugye minden idők leghíresebb hokisfotóját mindenki ismeri, itt is van, 1970. május 10., Boston Garden, Stanley-kupadöntő, Bruins–Blues, negyedik meccs, hosszabbítás, Orr épp a levegőben, Glenn Hall, a St. Louis kapusa a jégen, Noel Picard, a védő pedig csoffadtan néz – hiába borította fel a bostoni védőt, az éppen beverte a győztes gólt (Itt van videón is), 29 év után az első Stanley-t szerezve a Bruinsnak, amelynek a hatvanas években szurkolni körülbelül akkora élményt jelentett, mint a Kennedy család tagjának lenni ugyanebben az időszakban.
A Macik (sőt, Bocsok, nehéz lesz levetkőzni a nemzeti sportos megfogalmazást) még Orr első szezonjában is tökutolsók lettek, de azt egyébként is csak Pittsburghben hiszik el folyton, hogy egy 18 éves játékos egymaga valami orbitális csodát tudna tenni, Massachusets egy fokkal azért realistább állam ennél. Akárhogy is, amint a szabályok engedték (azaz elmúlt 18), a kis Bobby aláírta első profi szerződését 75 ezer dollárról/2 év, amivel az akkori NHL legjobban fizetett játékosa lett. Az ügynöke, Alan Eagleson, aki aztán egy év múlva az NHLPA elnöke is lett, kb. egyszemélyi felelőse annak, hogy már akkor elszálltak a játékosfizetések: a Bruins például 13 ezer dollárt ajánlott Orrnak, ezt tornázta fel ez a remek ember hetvenötre, majd – már szakszervezeti főnökként – gennyesre kerestette a hokisokat.
(Hogy annyira mégsem volt jó arc, azt jelzi, hogy utóbb, 1975-ben Orrt is hasbaakasztotta: amikor a védőnek lejárt a szerződése Bostonban, hiába kínálták be neki nagy zsák pénz mellett a franchise 18%-át, Eagleson, a chicagoi tulajdonosok nagy barátja azt hazudta, hogy a Blackhawks ajánlata még jobb, így Bobby elment Sólyomnak (hehe), és csak évekkel később tudta meg, hogy hogy átverték. Eaglesont aztán le is csukták a kilencvenes években, miután kiderült, hogy 24 éves NHLPA-országlása alatt szorgosan sikkasztgatott, és bár ő volt az egyetlen Hall of Fame-tag, akit szakszervezeti emberként választottak be a csarnokba, végül onnan is kipöckölték, mások mellett Orr fenyegetőzésének hatására.)
Natehát, Orr, 1967. Már akkor olyan játékos volt, amilyen Szergej Goncsar a büdös életben nem lesz soha, megbízhatóan védekezett, zseniálisan bánt a koronggal, és föl-le száguldozott a pályán, ami merőben szokatlan volt az akkori bekkektől. (Bobby Clarke-ban például annyira élénken él ez az időszak, hogy azóta se hiszi el, hogy a védőknek sem kell feltétlenül állni, mint a fatörzs, hogy ne írjak valami csúnyábbat, ezért is nem fog a Flyers messzire jutni hálistennek.) 1968-ban aztán annak ellenére, hogy csak 46 meccset játszott, megnyerte az első Norris-trófeát (ezt adják az év legjobb védőjének, just for the record), aztán meg zsinórban másik hetet. A következő évben a bostoni félisten, Phil Esposito a csatárok, Orr a védők közt döntötte meg a pontrekordot 126-tal illetve 64-gyel, de a playoff első körében a Montreal ettől függetlenül kiverte a Bruinst sima 4–0-val.
1970 aztán Bobby éve volt: ne ragadjunk most le a nagydöntőbeli kupagyőzelmet érő góljánál, vagy annál, hogy összevakart 33 gól mellett 87 asszisztot, 18 pontot a playoffban (mindegyik rekord volt akkor a védők között), meg még 120 kiállításpercet is, azaz tuti 1/1-es volt minden akkori fantasy-liga draftján (faceoffot mondjuk nem nagyon hozott), merthogy mindennek folyományaképp egyszerre nyerte meg a Hart, az Art Ross, meg a Conn Smythe-trófeát a kötelező Norris mellé. (Rajta kívül csak Lemieux és Gretzky tudott négy díjat nyerni egy évben, de az ő idejükben már több ilyet osztogattak, szóval…)
Aztán 71-ben ismét Esposito lett a pontkirály, 76 góllal és 152 ponttal minden rekordot megdöntött, ahogyan a Bruins is, 399 góllal, 121 ponttal, 57 győzelemmel, hogy aztán a playoff első körében hét meccsen kiessenek a Canadiens ellen. Ebből az évből nem is Orr 102 gólpassza a legidegesítőbb, itt az a gusztustalan +124-es plusz-mínusz mutató az, ami már tényleg több a soknál, Rozsival who?
Hogy 72-ben Orr újra kupát nyert a Bruinsszal, az már nem annyira érdekes, ahogy az sem, hogy két évvel később a Philly ellen elbukott egy nagydöntőt, majd 1975-ben ismét összehozott 46 gólt meg 135 pontot, közben ugyanis tönkrement a térde, így 1976-ban már csak 10 meccset játszott a Bruinsban, majd elment Chicagóba, ahol 3 év alatt 26-szor bírt jégre lépni. A gyorsasága már nem volt a régi, edzeni sem nagyon tudott, így inkább volt már segédedző, mint játékos. Egyszer bejelentették, hogy visszavonul, de kiderült, hogy összekeverték Bobby Hullal, ő azonban így is vette a lapot és inkább abbahagyta a játékot, miután úgy érezte, csak hátráltatja a csapatát. A három éves kötelező várakozást kihagyva beiktatták a Hall of Fame-be, majd edzősködött egy keveset, mielőtt elment volna egy bankba papírt tologatni, és állítólag néhányan egy bostoni McDonald’s-ban is vettek tőle sajtburgert, de lehet, hogy az Ian Moran volt. Orr szerencsére nem tért vissza homálykodni, mint Hasek, nem adott ki vállalhatatlan szólóalbumokat, mint Tommy Lee, és a végén még játékosügynökként is sikerült megőriznie a méltóságát, úgyhogy adózzunk neki illő tisztelettel.
Utolsó kommentek